pettirossi momenti: Találtam valamit! Nem, nem tojást a fűben I. rész

Annál sokkal izgalmasabb: a húsvét vasárnapi miséről hazamenvén találtam rá a családommal egy elhagyatott házra. Éppen lomolt néhány idős bácsi. Édesapám volt munkatársa az egyikük, a mi helyzet veled öregem kérdések kereszttüzében gyors beosontam a házba. Mindenhol szépiás szépségben heverő hírlapok, pet palackok, korom, por és néhány félénk egér, akik remegő tekintetettel figyelték ügyetlenkedő lépéseimet a kacatok között. A tornacipőm alatt ropogtak a színes ablaküvegek, néhol puha, néhol éles nyomást éreztem talpamnál. Nem szabadott volna, de, aki mer az nyer. Ohh de még mennyit. Egy más világ, egy, a múlt századból visszamaradt tárgyakkal és bútorokkal természetesen a műanyag és a tömeg gyártott kínai cikkek ugyanúgy beférkőztek az érintetlen, volt tulajdonos életébe. Bármelyik pillanatban rám szakadhatott volna a vályogház mennyezete, de kit izgat.
És egyébként is. Egy kihalt házban mókásabb mászkálni és kesztyűben rámolni, mint a füvet pásztázni a csillogó tojások után.
Persze megfelelő munkaruházattal (mackópulcsi, ragasztóval leöntött melegítő, egyszóval eljött az idejük gondosan félretett "majd hasznukat veszem egykor" ruhák fénykora), Ikeás kék szatyorral és kompakt fényképezőmmel felszerelkezve édesanyámmal és öcsémmel belevetettük magunkat a lomtalanítás poros zugaiba. Egy jó adag fűrészpor és évtizedes szag letüdözése után fejvesztve rohantam ki a friss levegőre. Komolyan. Régi puffok hajigálása és beragadt fiókok szétfeszegetése után vintage kincsek bukkantak elő: egy zsolnay porcelántál, rokokó lábszáracska sörbontófunkcióval megspékelve és még sorolhatnám. Egyszerre volt horrorisztikus és bámulatos. Vagyis. Engem lenyűgözött.
Bár, ami maradandó sokkot hagyott meg bennem, mikor az egyik munkás pókerarccal mutat felém egy partfist, melyen egy sündisznó összegömbölyödött teteme foszladozott. Fincsi. Egyszer ezt is látni kell.

A házat egy amolyan városi legenda lengi körbe: még tíz évvel ezelőtt egy 92 éves úr borozgatva töltötte el vasárnap estéjét. A bohém hangulatnak hódolva egy gyertyát gyújtott. Az utolsót. A lelkéért talán. A lágyan fodrozódó függöny kacagva köszöntötte a lángot. Nem kellett volna. Az aprócska tűz is üdvözölte, nászuk az öregúr életét követelte. A szén monoxid mérő riadtan visított, a bácsinak nem volt ereje felkelni, csak bent ült karosszékében bort kortyolgatva és várni minek következnie kellett. A terjengő füst körbeburkolta, mintha védeni akarná valamitől. Utolsó lélegzet, utolsó pislogás és utolsó csók az élettől. Egy új alak jelent meg a nappalijában, a füst is menekülni akart, az indákkal díszített fal a koromtól sötétlett. A megfáradt test, mely egykor az unalmas estéken pihent a fotelben, örökre beleégett a bőr garnitúrájába. A test maradt, a lélek már valahol másutt lehet. Valamilyen jobb helyen.
Nyugodjék békében az öregúr.

A következő részben a megmentett kincsekről(amint megtisztogattam) lesz néhány sor és rengeteg fénykép! És persze szó is lesz arról, milyen szerepet fognak betölteni a gasztrohobbimban, bár nem nehéz kitalálni.
Egyébként Kellemes Húsvéti ünnepeket!

Talán igaz, talán nem, de az öregúr fiatalkori portréja
Ács Lajos

Kétségtelenül az első szobarész, ami szerelem volt első látásra

Szelfit készíteni nem bűn..bár egy elhagyatott házban mégis...
nem hagyhattam ki, fogjuk rá

A garázsból...

...és néhány üvegcse a spájzból

Kell egy indokolatlan fénykép..
egyébként a romok között könyörgött az 5 perc hírnevéért
Nem volt szívem ott hagyni

Többgenerációs pókcsalád...valahol

A pillanat, mikor belépsz a fürdőszobába
és arra vársz, hogy egy görnyedt lény a wc kagylóba kapaszkodva kússzon elő
Hungarian horror story, Békéscsaba verzióban
vagy Hitchcock Psychoja..részben